Hobbim a tanulás. Legalábbis újabban, miután kisebb szellemi posványban ülök a munkahelyemen. Nem sok idő jut szépirodalom olvasására. Valahogy az egyetem alatt inkább elkerültem a könyveket, füzeteket messzire, most újra szimpatikusak lettek.
Meg ugye egy tanár, mégha nem tanít is, mégis csak tanár marad, és szégyen az, ha a diák jobban mondja a verset, mint az aki ráveszi, hogy tudja. Nem hiszem a sokak áltatal gyakran szajkózott elvet: "Aki tudja csinálja, aki nem tudja, tanítja." Inkább úgy módosítanám: "Aki tudja, csinálja, aki tanítani is tud hozzá, legyen tanár." Elég volt a műveletlen, fölkészületlen, posványba süppedt tanárokból, a tejfeles szájúakból, akik valamilyen külső hatásra vagy saját ostobaságuk miatt mennek tanárnak. Szerencsére kevés van a fent említettekből, de sajnos egyre több. S ha a vezető leül, a vezetettek lefekszenek... Ha azt akarjuk, hogy iskoláinkból, akár gimnázium, akár szakiskola, értelmes, érdeklődő, netalán művelt fők jöjjenek ki, akkor saját magunkon kell kezdeni a művelődést. az a tanár, aki nem tudja az anyagot, az sürgőssen hagyja ott a munkáját, és menjen olyan munkát keresni, ami mellett ideje van nagy hiányosságait pótolni. Nem beszélve a pedagógialag szakképzetlen, nevelési módszerek legrosszabbjait felmutató pedagógusokról. Ebből a fajta emberből viszont – sajnos – több van, mint megengedhető, és a tudatlanságnál is nagyobb bűn a rossz pedagógia. A tanár, aki a gyermek megalázását vallja célravezetőnek hagyja el a pályát és ne is térjen vissza. És mennyi ilyen van. Utolsó kétségbeesésükben porba alázzák a gyerekeket, akik ezt nem okulásnak veszik, hanem még rosszabbak lesznek, mint előtte. Tény, hogy a mai gyerekek, és igen, még a tiéd is, egy túl liberaizált, lebutított oktatási rendszerben tanulnak, ahol a fegyelem nincs, tisztelet pláne nincs, a kötelességeket elfelejtjük és csak a jogokat hangoztatjuk. Ez meg is látszik a tanárokat megveréssel fenyegető, leköpdöső, széket dobáló gyerekeken. A nevelés a családban kezdődik. Aki ujjal mutogat a pedagógusokra, hogy nem nevelik meg a gyereket, az nézzen mélyen önmagába és vizsgálja meg, hogy hány percet neveli ő a saját gyerekét és hányat a TV, a szomszéd, a számítógép, az utca és végül az iskola. Hányszor mennek múzeumbe? Hányszor csinálnak közös családi programot? Mennek színházba? Olvasnak közösen egy könyvet? Vacsoráznak/reggeliznek együtt? Hány barátját ismeri személyesen a gyerekének? Hány barátnak ismeri a szüleit? Mennyit rajzoltak együtt a kisiskolással? Menniyt tanította otthon olvasni, írni, számolni? Mennyit fogalalkozott vele? Általában olyan iskolához volt szerencsém, rövid, ám tartalmas tanári gyakorlataim során, ahol többségében voltak a problémás gyerekek: akik nem szokták a terhelést, nem szokták az önálló gondolkodást, nem tudtak egyedül értelmes mondatokat alkotni, fogalmazási nehézségeik voltak, lusták, pimaszok és fegyelemre képtelenek voltak, többet jártak az iskola mellé, mint bele. Ez nem az én pedagógiai csődöm, nem is a kollégámé, mert egy tanár kidolgozhatja a lelkét, ha a gyerek az önálló munkára nem hajlandó: nem csinál házi feladatot, nem ír leckét, az egyes meg nem érdekli, mert otthon sem izgat senkit.
A problémás gyerek nem magától lesz problémás. Nem terheljük őket, vagy túlterheljük őket, de a legfontosabb, hogy nem foglalkozunk velük. Elmegy az iskolába, majd ott megtanul írni. Persze, a macskakaparást bárhol el lehet sajátítani. De ahhoz, hogy az a gyerek egyszer majd szépen és helyesen írjon, elő kell venni a Nemzeti Sportot, néhány ceruzát és egy filcet, amivel előrajzoljuk A3-as méretben a betűket. Valamint rá kell szánni néhány percet naponta, hogy együtt minél színesebb betűt hozzunk létre átírással, minél vastagabb és színesebb a betű (tehát minél többször írta át a gyerek a megfelelő módszerrel), annál jobb. Ehhez nem kell pénz. Ötforintos papírlapra és 60 forintért színes ceruzára még a legszegényebbeknek is telik, az időt kell rászánni a gyerekre. Mindjárt kevesebb lesz a diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás. Játszani kell, foglalkozni kell, tanulni kell. Csak így lehet fejlődést elérni.
No, de térjünk vissza a kályhához, mert nagyon elkalandozott a téma. Agytekervényeimet is rendben akarom tartani, a nagy napra, amikor majd újra taníthatok, ezért verseket memorizálok. Vannak tudatlanok, akik azt hiszik, minél többet tanulnak, annál több lényeges információ vész el az agyukból. Szólok, nem így van. Ez ugyan már gimnáziumi tananyag, hogy minél több agytekervénye van az embernek, annál okosabb, de nem vagyok olyan naiv, hogy azt higgyem, erre sokan emlékeznek is. szóval az agytekervények számítanak, nem a térfogat, valamint, minél több idegkapcsolat van az agyunkban, annál jobb lesz a memóriánk, a probléma megoldó képességünk, a kreativitásunk, stb. A kapcsolatokat memorizálással, tanulással lehet a legjobban fejleszteni, vagyis minél többet használjuk agyunkat, annál jobb lesz.
Tehát új hobbimnak hódolva verseket tanulok. Kezdem Arany Jánossal, akinek nagyon szeretem a balladáit, bár a mondacsai sem rosszak. A nagy bölcselkedő műveket a bölcseknek hagyom, tanulják meg ők. Nekem a könnyed Arany János, Weöres Sándor, Romhányi József, Tóth Árpád és Radnóti Miklós tetszik. A zalán futását vagy a Szigeti veszedelmet nem szívesen tanulnám meg, bár kötelezőnek veszem, legalább egy részét, mert mégis csak magyartanár vagyok.
